Daiquiri

Nincs mese, kötelező így írni, így még a legelőkelőbb pesti bárokban sem igazán elegáns, ha y-al végződik. Amúgy egyébként sem nemesi származék. Bányavárosban született, a kubai Daiquiri-ben, mégpedig a legenda szerint 1896-ban. Jennins Cox, az amerikai rézbányák rezidens igazgatója állítólag kínos zavarában találta ki az italt. Ellenőrző körúton járó főnökeit várta és természetesen igyekezett felkészülni arra, hogy a lehető legjobb vendéglátást biztosítsa. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy a főnökség kedvenc itala, a gin éppen elfogyott és a gyenge kubai infrastruktúra miatt már nem is tud szerezni. Nem volt más, mint a helyi rum, mely akkoriban még csak a helyi lakosság körében volt népszerű. Nem is csoda, hiszen a múlt században a rum nem a tisztaságáról és kifinomult aromáiról volt híres, hanem inkább intenzív mellékízeiről, amiért úriember nyilvánvalóan már csak hivatalból sem lelkesedhetett. A zavaró rumaromákat semlegesítendő - a helyi ültetvényesek bevált receptje szerint - a rumhoz lime levét, némi cukrot és sok jeget kevert, majd felszolgálta. Amint várható, a siker nem maradt el, melyet hamarosan az egész világ lelkes csodálata követett. A rumgyártás technológiája azóta rengeteget fejlődött, így az italnak ma már igazán semmi szüksége a nemkívánatos ízek leplezésére, az üdítően frissítő Daiquiri viszont továbbra is népszerű, sőt egyre népszerűbb, mert világossá vált, hogy a modern könnyű rumok az italkompozíciót még élvezetesebbé teszik.

A recept ujabb kori fejlődésének példája a Frozen Daiquiri. Itt az ismert alapanyagokat nem shakerben rázzák össze jéggel, hanem az italt tört jéggel együtt turmixgépben keverik habos, könnyű jégkása halmazállapotra. A technológia azután rohamos sebességgel elterjedt, így ma már számos trópusi jellegű vagy egzotikus ital készül ilyen módon és kapja a Frozen előnevet.

Bellini

Nyilvánvaló, hogy a nagy reneszánsz festőről elnevezett ital csakis Itáliából származhat. Pontosabban Velencéből, mégpedig a híres Harry’s Barból, melynek alapítója Giuseppe Cipriani többször is beírta nevét a gasztronómiai világtörténelembe. (pl. ő találta fel az azóta világhírűvé lett előételt, a carpacciot) A Harry’s Bar (ma is) bár közel a Szent Márk térhez, de viszonylag eldugottan fekszik, ahol az 1930-as években igazán csak azok találták meg akik nagyon keresték., és szerették. Többek között Ernest Hemingway, Sinclair Lewis és Orson Welles. A bár a koktél világtérkép egyik fontos és jegyzett kötelező állomása lett. Itt született a Bellini 1948-ban. Ebben az esetben azonban igazán nem beszélhetünk azonnali kirobbanó világsikerről. A Bellini igen lassan terjedt el, kevés helyen kínálták, és még annál is kevesebb helyen adták megfelelő alapanyagokból, rendesen elkészítve. A probléma érthető, ugyanis az ital (a maga nemes egyszerűségében) bármennyire kellemes, aromás és mutatós, megcsinálni kissé költséges meg még babrás is, így aztán a mixerek - akiktől a kínálat alapvetően függ - nem nagyon reklámozták. Sajnos a Bellini ma is ritka madár, a jó Bellini pedig szinte alig fordul elő gyakrabban mint a mesebeli fehér holló. Az igazi recept elolvasása után azonban valószínűleg kiderül a húzódzkodás oka is. Szóval először is vegyünk 2-3 db friss, érett, (de nem túlérett) fehér húsú őszibarackot. A húsát kevés cukorsziruppal pürévé dolgozzuk át, melyet textilen történő leszűrés után alaposan lehűtünk. A hideg gyümölcspüréből kb. 2 cl mennyiséget teszünk a (szintén hűtött) pezsgőspohárba, majd felöntjük (a nem kevésbé jegelt) a híres olasz habzóborral, a proseccoval. Az igazi aromákat és minőséget csakis a friss gyümölcs és az abból házilag készült püré biztosítja, így konzervgyümölccsel vagy kész pürékkel kár is kísérletezni.

Egyes utóbb keletkezett változatok között szinte minden más gyümölcspüré szerepel, több kevesebb édesítéssel, esetleg némi citromos megbolondítással. Előfordul továbbá, hogy az eredeti receptet is dúsítják baracklikőrrel vagy barackpálinkával, azt pedig talán mondanunk sem kell, hogy a gyakorlatban a prosecco helyett szinte bármilyen éppen kézre eső, éppen nyitott, esetleg már halálán lévő pezsgőt felhasználnak. Ha tehát a csodás kompozíciót mégis eredetiben akarjuk élvezni - és miért ne akarnánk élvezni - akkor bizony fáradságot nem kímélve öszibarackszezonban kell megkeresni a tökéletes aromás fehér fajtát, majd házilagosan biztosítani a tökéletes készítési módot, no meg az egyéni ízlésünknek megfelelő ízeket és arányokat.

Antal B. Gábor